Amikor a Titanicot első alkalommal vízre bocsátották 1911 tavaszán, mindenki nagyon megkönnyebbült. Ekkor azonban a hajóba még nem voltak beszerelve a gépek, a bútorok és a különféle berendezési, használati tárgyak, de még a négy hatalmas kémény sem, így a gőzös meglehetősen furcsa látványt nyújtott, és nem merült olyan mélyre, mint később, „normál” állapotban. Mindössze egy órát töltött el az öböl vizében, utána pedig tovább folytatták az összeszerelését. A Titanic első útjának kezdetét (az angliai Southamptonból New York-ba) már ekkor 1912. április 10-re tűzték ki, és sikerült is tartaniuk magukat a tervekhez. A luxusóceánjáró az év márciusában találkozott utoljára „kisebbik testvérével”, amikor az Olympicnak rövid időre vissza kellett térnie Belfastba a hajócsavar javítása miatt. A Titanic lényegében a másik White Star-hajó továbbfejlesztett változatának is tekinthető, hiszen az Olympic használata közben számos olyan dologra, problémára derült fény, amelyet a második gőzösnél igyekeztek már eleve jobban megoldani. A tulajdonosok az első osztály megnövelésével, további fejlesztésével például nagyobb bevételekre számíthattak a Titanicnál, mint az első hajónál, bár ez a tervük a katasztrófa miatt végül nem valósulhatott meg. A korabeli újságok mindenesetre megdicsérték az igyekezetet, több olyan különleges és drága megoldást is kiemeltek a hajónál, amelyre azelőtt nem volt példa a tengeri közlekedésben. 1912. április 1-jére a Titanic teljesen elkészült, készen állt tehát első útjára Belfastból a dél-angliai Southamptonba, ami legalább 750-800 km-es távolságot jelentett. Az indulást azonban másnapra halasztották az erősen fújó északnyugati szél miatt. A világ akkor legnagyobb hajójának távozását rengetegen nézték végig a partról, és valamennyi belfasti igen büszke volt munkásai teljesítményére. A hajó kapitánya a meglehetősen tapasztalt, 62 esztendős Edward John Smith lett, aki bizonyos vélemények szerint a Titanic első transzatlanti útja után nyugdíjba kívánt vonulni. A White Star Line kitett magáért, már ami a luxusgőzösök reklámját illeti, hiszen a frissen elkészült óceánjárókat kényelmes, elegáns és biztonságos hajókként hirdették az utasok számára. A legjobb ellátást természetesen az első osztályra jegyet váltók kapták, akik akár lifteket is igénybe vehettek az egyes szintek végiglátogatásához. Fürdő, úszómedence, fallabdapálya, tornaterem is a rendelkezésükre állt, míg a legfényűzőbb lakosztályok hálószobából, nappaliból, fürdőszobából és a személyzet számára szolgáló helyiségekből álltak.
Az első osztályhoz képest a másod- és harmadosztályon utazók helyzete nem volt valami fényes, ám a korabeli sajtó mindezzel együtt „szokatlanul tágasnak” nevezte a kevésbé módosak számára rendelkezésre álló helyet. A másodosztályon például minden kabin természetes megvilágítást kapott, ami meglehetősen egyedi figyelmességnek számított abban az időben, a berendezés pedig kárpitozott mahagóni bútorokból állt. Az étkezőt tölgyfaborítással látták el, és még egy zongorát is elhelyeztek itt a jobb hangulat kedvéért. A harmadosztályon a közösségi helyek szintén tágasak és levegősek voltak, a burkolatok fenyőből, a berendezési tárgyak tíkfából készültek.
